• H-P: 10.00-23.00
• Sz: 11.00-23.00
• V: 11.00-22.00

Ez az a hely, ahol az ember csak a negyedik korsó sör után veszi elő a fényképezőgépet. Na, nem mintha a törzsvendégek (vér)szomjas fenevadnak tűnnének.

Szombaton délelőtt negyed tizenkettőkor kicsattanó jókedvvel pálinkáznak és söröznek, gondoskodva róla, hogy rögtön a nyitás után rentábilis legyen az üzletmenet. Örömükben mindenfajta értelemben osztozik a csapos úr is, aki ivás közben is talál rá módot, hogy egyenként, roppant műgonddal ellenőrizze a polcokon sorakozó, mintegy százötven korsó tisztaságát. Ezt a poétikus bájt pedig sunyi kattogtatásokkal nincs szíve megzavarnia az embernek.

Nyikordul az ajtó, bebilleg egy mackónadrágos építőipari szakmunkás. Egy szenzációs szógalacsinba sűrítve ekképpen köszön és rendel: „Ahojpivoarum.” Leül, elmélyülten tanulmányozni kezdi az étlapot. Valószínűleg az utolsó koronák lapulnak a zsebében, jól meg kell gondolnia tehát, mit választ. A sör és a rum mellé hamarosan megkapja a Maďarsky gulašt, jóízűen falatozni kezd, nincs oka panaszra.

A vele szemben ülő magyar sörturistának viszont akad. Előzőleg malátatálat reggelizett az U Saduban, ezért most duzzadó hólyaggal, roppant kínok között vezekelve indul el a vécé felé. Az expedíció majdnem balesetbe torkollik. A Slavíkova csak most nyitott, a vécében még nincs felkapcsolva a villany, a tréfás kedvű villanyszerelő pedig a lehető leghülyébb helyekre rejtette el kapcsolókat. Így aztán főhősünk kis híján orra esik a piszoárok elé elhelyezett raklapban. A raklap tulajdonképpen praktikus megoldás: ha a sötétben mellé vizel valaki, nem kell attól tartania, hogy a cipője átázik.

Visszatérve a fényre az látható, hogy a törzsvendégeknek továbbra is szorgosan jár az ádámcsutkája. A csapos úr minket is marasztal. És ugyan miért ne maradnánk még egy kilépőre?!

Nincs is szebb a žižkovi délelőttöknél!

Főleg februárban!